Zoltánt együtt találtuk meg karácsony előtt. 58 éves, több mint 20 évet dolgozott, volt postás, postavonaton szolgált, mindig bejelentett munkái voltak.
Aztán jött a betegség: sztrók, szívinfarktus, gerincproblémák, kilenc nap kóma. Közben elveszítette a feleségét, akivel gyereket szerettek volna, de nem lehetett. Azóta egyedül él. 8 éve 27.075 forintból él havonta. Nem az önhibájából, nem felelőtlenségből, hanem azért, mert a rendszer magára hagyta. Munkaképtelennek minősítették, majd törölték a munkaügyi nyilvántartásból. Nincs hova visszatérnie. A napjai csendben telnek. Séták, vonatozás, emlékek. Néha egy tál meleg étel három napra, ez volt a karácsonyi menüje is. És mégis: méltóság, kedvesség, figyelmesség. A gyermekbántalmazás ellen ő is tüntetett, mert „nem bírta tovább nézni”. Zoltán nem munkakerülő. Ő egy átlagos sorsú ember, akit az állam magára hagyott és szegénységbe sodort. És sajnos nagyon sok Zoltán él ma Magyarországon. Nem sajnálatot kér, hanem megértést, figyelmet és emberséget.
0 Megjegyzések